Adjátok vissza a felületeimet

Hadd kezdjem ezzel: én hamarabb itt voltam nálad. Sőt, te is hamarabb itt voltál nálad.

Mióta csak két lábra álltunk, ez a két láb volt a helyváltoztatásunk elsődleges eszköze. A gyalogló ember volt itt leghamarabb, függetlenül attól, hogy a környezet, amiben elhelyezzük, vadon, vagy vidék, vagy város. A gyaloglás a helyváltoztatás elsődleges és legelemibb módja. A települések egyre nagyobb és nagyobb területi kiterjedése sem szüntette meg a gyaloglást, csupán szükségessé tette más helyváltoztatási és árumozgatási módozatok megjelenését. A kerékpárét. A buszokét és a villamosokét. A személyautókét. A teherautókét.

Ám mindezek mellett (mindezek ellenére) a gyaloglás maradt. Gyalogolunk a megállóig. Gyalogolunk a kisboltig. Gyaloglunk a szomszédig. Megyünk. Sétálunk.

Egy 2008-as amerikai felmérés (National Survey of Bicyclist and Pedestrian Attitudes and Behavior, angol nyelvű PDF ) szerint a 16 éven felüliek többsége számára egy fél mérföldes séta (~810 méter) teljesen elfogadható. Egy másik felmérés szerint azok, akiknek lakhelyéhez viszonyítva negyed mérföldön (~400 méter) belül érhető el a közösségi közlekedés, ötször-hétszer valószínűbben választják az utazásnak ezt a formáját. Szóval a séta, gyaloglás városi környezetben is életképes.

Éppen ezért érthetetlen, miért érzem magam nap mint nap hátrányos helyzetben, akadályoztatva a helyváltoztatásnak ezen elsődleges és legelemibb módjának gyakorlása közben.

Ami van, ahol van

Vannak járdáink, persze. Mennyiségük és minőségük persze kérdéses, de erről kicsit később. Most lássuk, mire megyük azzal, amink van, ott, ahol van.

Valami probléma lehet a fentebb linkelt kutatásokkal. Adataik vagy légből kapottak, vagy csak "az amerikai emberre" vonatkoznak, vagy a miskolciak jöttek a Szíriuszról. A miskolci nem szeret gyalogolni. Miskolcon 810 méter teljesen elfogadhatatlan távolság — valószínűleg még 400 méter is. Miskolcon a miskolciak olyannyira nem szeretnek a lábukon közlekedni, hogy járműveikkel a lehető legközelebb szeretnének parkolni úti céljukhoz.

A fenti fénykép a Szentpáli utcán készült, a Régiposta utca és a Nagy Imre utca közötti szakaszon. Emlékeztetőül egy másik kép arról, mi található a Szentpáli utca túloldalán, az adott szakasszal majdnem szemközt:

Igen, ez tényleg hat különálló, mégis közvetlenül szomszédos parkoló. Az utca túloldalán. És valamiért mégis: ez a légvonalban 50 méter, a kijelölt gyalogátkelőn átközlekedve 200 méter áthidalhatatlan távolság. Egy kihívás, egy egész életre szóló élmény lehet ezt a szakaszt babakocsival vagy tolószékkel bevenni.

Ha végül sikerül, az bizony elvitathatatlan fegyvertény.

Vagy lássuk ezt itt:

Vajon a fehér autó tulaja a fogászatra sietett, vagy antennát vásárolni? Elárulom: a fehér autó az antennabolthoz tartozik és az ott az ő állandó és jól bejáratott parkolóhelye. Emlékeztetőül: a háztömb belső udvarában parkoló is található, amelybe két irányból, a Szentpáli és a Szeles utca felől is be lehet hajtani. Kapcsolódó találós kérdés: vajon hogyan kerül oda az autó? Igen, így van. A Szentpáli és a Szeles utcák kereszteződésében található kijelölt gyalogátkelőn (zebrán) át hajt fel.

De legalább nem a buszmegállóban parkol.

A gyalogátkelők és a járdák motorizált közlekedés céljából történő igénybevételének egyébként nagy hagyománya van Miskolcon. Azt azonban sajnos még én sem tudom eldönteni, hogy az alábbi képek láttán meg kellene-e lepődnünk, vagy sem:

Ki-ki döntse el maga, meg kíván-e lepődni. Emlékeztetőül: az utca másik oldalán, a görög katolikus templom mögött és mellett parkoló található.

Ahol van, amennyi van

A miskolci járdák mennyisége egyébként önmagában is érdekes kérdés. Talán néhány, kiegészítéssel ellátott műholdkép tudja leginkább érzékeltetni a gyalogosok rendelkezésére álló felület nagyságát (az amúgy is) a járművek rendelkezésére álló felület nagyságához viszonyítva.

A fenti, Miskolc városmagjának egyes területeiről készült műholdképeken piros színnel van jelölve a járművek számára fenntartott felület (úttest forgalmi sávjai, parkolók). A kék szín a gyalogosok számára fenntartott felületeket (járdákat) jelzi, a lila pedig a közös használatú felületeket (gyalogátkelők).

Még egyszer: a fenti műholdkép-részletek a város magját mutatják, mindegyik a Szeles utca - Malomszög utca - Vörösmarty utca - Király utca területen belül készült. Itt, ni:

Ami annyira központi területe a városnak, hogy még a térkép is ezen belül helyezi el a "Miskolc" feliratot, a város nevét.

Így néz ki településünk városmagja. Ilyen a legősibb, legelemibb módon közlekedő embereknek és a járműveknek fenntartott felületek területének aránya. A piros szín minden mást elnyomó uralma ijesztő: a városmagot valami olyannak engedtük át, aminek nem kellene ott lennie. Valami olyannak, amely közvetve például a mindannyiunk által belélegzett levegő és az életünk egyre romló minőségéért felel.

Szánjunk rá néhány percet és nézzük újra Mikael Colville-Andersen zürichi előadását 2012-ből. Figyeljük meg, miről beszél. Halljuk meg, miről beszél.

Amikor sokezer évvel ezelőtt létrejöttek településeink, az utca a házak meghosszabbítása volt. Az utakat az emberek uralták: sétáltak, beszélgettek, társasági életet éltek, adtak és vettek. Az utcák az élet terei voltak és élettel voltak tele. Ehhez képest ma? Utaink, tereink legfőbb funkciója, hogy az ember eljusson A pontból B pontba. Ide értve a gyalog közlekedőket is.

Az évezredek óra fennálló állapotot, miszerint az ember ott kel át az úton, ahol dolga van, szabályozni kezdték. A szabályozás - amennyiben életszerű és ésszerű -, életünk velejárója. Azonban hirtelen, szinte a semmiből, ám az automobilok megjelenésével és elterjedésével egy időben (véletlen lenne? aligha!) megjelent egy új fogalom: a jaywalking, amit magyar nyelvre talán "tilosban/tiltott helyen közlekedésnek/átkelésnek" célszerű fordítani.

Az emberek két lábon (a legősibb és legelemibb módon) történő mozgása - az eddigi, évezredekig bevált szokásokkal ellentétben - hirtelen korlátok közé szorult. "Tilosban" és "tiltott helyen" közlekedtek — pusztán azért, mert zavarták az automobilok közlekedését.

A szabályok arra valók, hogy megvédjenek benneteket

— mondták nekik és néhányan talán elgondolkodtak:

miért nekem kell vigyáznom? miért az én mozgásterem szűkül be? hiszen én voltam itt előbb!

A fenti műholdkép-részleteket elnézve érthető, miért érzi a gyalogló ember, hogy beszűkült a mozgástere. A piros szín egyre nagyobb és nagyobb falatokat harap ki a kékből, míg a kék egyszer csak észrevehetően, érezhetően beszűkül, sőt, kényelmetlenül szűkké válik:

És ijesztő módon a legősibb és legelemibb módon közlekedő, gyalogló ember hálás lehet ezekért az észrevehetően, érezhetően beszűkült, sőt, kényelmetlenül szűkké vált mozgásterekért — mert van, ahol még ez sem jut.

Ahol nincs

Ebben az utcában lakom:

A kapum közvetlenül az utcára nyílik, sőt, ha kinyitom, a kapu szárnya az úttest feletti légtérbe nyúlik. Ha kilépek ezen a kapun, rögtön az úttestre teszem a lábam. A látszattal ellentétben az utca nem egy forgalomcsillapított, vagy lakó- és pihenőövezet része. Nem is zsákutca. Az utca egyik végén sincs sem "Mindkét irányból behajtani tilos — kivéve célforgalom" tábla-kombináció, de még egy sebességkorlátozó tábla sem. Technikailag és jogilag ez egy átmenő forgalomra is használható utca, ahol a lakott területen érvényes 50 km/h-s sebességkorlátozás van érvényben.

Ha tehát én kinyitom a kapumat és az egy arra 50 km/h sebességgel közlekedő autót (ne legyenek illúzióink: vannak ilyenek, még ezen az imádnivaló kis utcácskán is) talál telibe, nagy valószínűséggel engem marasztalnak el: nem győződtem meg a kapum kinyitásának veszélytelenségéről. Ha kilépek a kapun és elgázol egy arra 50 km/h sebességgel közlekedő autó, nagy valószínűséggel csak magamat okolhatom: nem győződtem meg az ingatlanom elhagyásának veszélytelenségéről. Arról nem szól a fáma, hogy hiába tenném: az imádnivaló kis utcácska ennivaló kanyarocskája miatt a belátható útszakasz kicsi, egy arra 50 km/h sebességgel közlekedő autó ezt a belátható útszakaszt kétszer is megteszi a "meggyőződés" és a "kilépés" között eltelt rövid idő alatt.

Ha az úton sem járda, sem leállósáv, sem útpadka, sem kerékpárút nincs - vagy az a gyalogosközlekedésre, illetőleg a kerekes székkel való közlekedésre alkalmatlan -, a gyalogosok az úttesten közlekedhetnek.

Ha a gyalogosok az úttesten közlekednek, az úttest szélén, egysorban lakott területen lehetőleg a menetirány szerint a bal oldalon [...] a járműforgalommal szemben [...] haladhatnak.

A gyalogos az úttestre akkor léphet, ha meggyőződött annak veszélytelenségéről. Az úttestre váratlanul nem léphet, köteles az úttesten késedelem nélkül átmenni és tartózkodni minden olyan magatartástól, amely a járművek vezetőit megzavarhatja vagy megtévesztheti.

A gyalogos olyan helyen, ahol a járművekkel szemben elsőbbsége nincs, mielőtt az úttestre lép, köteles meggyőződni arról, hogy áthaladásával a járműforgalmat nem zavarja. Nem léphet az úttestre, ha a jármű olyan közel van, hogy annak zavarása nélkül az úttesten átmenni nem tud.

Kresz 21. § (1), 21. § (2), 21. § (3), 21. § (6), 21. § (8)

Nem léphetek, nem zavarhatok, nem téveszthetek meg. Nem zavarhatok. Nem zavarhatok meg. Örüljek, hogy kiléphetek.

Ez a személyes jellegű közjáték nem öncélú: azt mutatja, hogy bárhol, bármit hajlamosak vagyunk alárendelni a motorizált közlekedésnek. A szintén járda nélküli Szarkahegy, Görögszőlő és Andor (lakó)utcákra szemrebbenés nélkül hajlandók voltak ráterelni a Diósgyőrből a reggeli csúcsidőben beáramló gépjármű-tömeget, amikor látszólag erre volt szükség. Függetlenül attól, hogy a környéken számos óvoda és iskola található, vagyis mondott utcákon minden munkanap reggel kisgyermekek (is) közlekednek — járda híján az úttest szélén; vagy ha a "forgalom nem teszi lehetővé", akkor az úttest melletti sárban.

A fenti utcákon 30 km/h-s sebességkorlátozás van érvényben. Az útvonal váltakozó irányban egyirányúsított. És mégis: minden reggel ennél a 30 km/h sebességnél jóval gyorsabban robognak el autók a gyalogosok és kerékpárosok mellett. Az erre közlekedők mágis nap mint nap találkozhatnak a forgalmi iránnyal szemben közlekedő járművezetőkkel, akik az útvonalat az Andrássy út - Győri kapu útvonal alternatívájaként használják minden áldott reggel, remélve, hogy ezeken a rövid, szemben egyirányú szakaszokon nem csípik el őket — és legtöbbször ez bizony így is van.

A három utcában a forgalmat figyelő rendőr vagy a sebességmérés olyan, akár jeti: vannak sejtések, hogy létezik, ám igazából még senki sem látta.

Talán a rendőri jelenlétnek ez a jeti-jellege okozza az autóvezetők túlzott magabiztosságát. Ez a túlzott magabiztosság pedig - most már egyértelműen és kétséget kizáróan tudjuk - emberéletet is követelhet.

Az én utcám. Az Előhegy, a Szarkahegy, a Görögszőlő, az Andor utcák. És még számtalan másik utca Miskolcon. Utcák, ahol az akarat vagy a fizikai elhelyezhetőség hiánya miatt nem teremthetők meg a szintben szeparált gyalogosközlekedés feltételei. Érdekes módon a gépjármű-közlekedés feltételei mégis adottak és megteremtettek — érdekes módon mi pedig ezt fogadjuk el status quo-ként. Megszoktuk.

Néha talán elképzeljük másként.

Néha én is elképzelem, milyen lehet kinyitni a kaput és kilépni rajta anélkül, hogy előtte feszülten fülelnék, hallok-e motorzajt. Néha talán az elgázolt férfi hozzátartozói is arra gondolnak: megmenthette-e volna a férfit, ha - akár az úttest rovására is, de - mégis találunk helyet járdának a Szarkahegy utcán.

Néha talán mindannyian feltesszük magunknak a kérdést:

jól van ez így?

Jól van úgy, hogy alig-alig boldogulunk városunkban - legyen az a városmag, vagy egy lakóövezet -, ha nem autóba szállunk, hanem gyalogosan közlekednénk? Ha a helyváltoztatás legősibb és legelemibb módját használnánk: a lábunkat.

A képek a szerző felvételei. A térkép és a műholdképek forrása: Google.