A közlekedésben márpedig nincsenek balesetek

Baleset.

"Hirtelen bekövetkezett véletlen szerencsétlenség, melyben v[ala]kit testi károsodás ér."

Kiemelés tőlem.

A napokban hallgattam a "The War on Cars" című podcast (amely a címét meghazudtolva sem nem szorgalmaz valódi hadviselést a személyautók ellen, sem nem olyan radikális, mint első pillantásra gondolnánk) egyik friss, "There Are No Accidents" című epizódját. Úgy kezdtem bele, hogy nem igazán tudtam hová tenni a kijelentést (miszerint ugye "nincsenek balesetek"), hiszen elég bármelyik szabadon választott napon megnyitni bármelyik szabadon választott médiumot, hogy lássuk: baleset történt itt, balesetet szenvedett ez, balesetet okozott amaz. Ehhez képest negyvenegy perc után úgy tettem le a fülhallgatót, hogy "a közlekedésben márpedig nincsenek balesetek".

Az adásban a készítők Jessie Singerrel, az azonos cím alatt megjelent könyv szerzőjével beszélgetnek, aki egy személyes tragédiától elindulva kalauzolja végig a hallgatót a könyv főbb megállapításain. Én ezt most nem fogom megtenni, de innen indul a történet.

Korábban számos ismerősömmel beszélgettem arról, hogy mennyire furán használjuk a magyar nyelvet, amikor a közúti történésekről tudósítunk. "[Jármű] gázolt halálra gyalogost" – mondja az újság. "Balesetben életét vesztette Iksz Ipszilon". Ezek mondhatni berögzült, akaratlanul is a szánkra ugró szófordulatok. De valóban a "jármű" gázolt valakit halálra? Valóban "véletlen szerencsétlenségben" vesztette életét Iksz Ipszilon?

Dehogyis.

Az ilyen szóhasználattal két dolgot csinálunk önkéntelenül: negligáljuk, hogy valakinek felelőssége van a történtekben és implikáljuk, hogy a tragédia a véletlenek szerencsétlen közjátéka okán következett be és az abban érintettek nem tehettek volna semmit annak elkerülésére. Nyilvánvalóan mindkét állítás abszurd.

A "baleset" egy nagyon furcsa szó. Nehéz helyettesíteni anélkül, hogy hosszabb magyarázatokba kellene bocsátkoznunk arról, hogy pontosan mi történt. Ráadásul kultúra-szerte gyakorlatilag a felelősség eltolására használjuk. Mindannyian láttunk már filmeket vagy sorozatepizódokat, amelynek katarzisában az elkövető könnyes szemmel üvölti az őt letartóztató jóképű rendőrnek és/vagy csinos nyomozónak, hogy "ártatlan vagyok! baleset volt! nem tehettem semmit!", miközben két, a stáblistán nem nevesített egyenruhás statiszta próbálja éppen kivonszolni a kihallgatószoba ajtaján. Persze tudjuk, hogy ez nem igaz: az illető nem ártatlan, ami történt, az nem baleset volt és megtehette volna, hogy nem állítja az áldozat tarkójába a vajazókést. Kirázzuk a popcorn maradékát a szánkba és elmegyünk aludni, majd másnap a munkahelyen elmondjuk a főnökünknek, hogy azért késtünk, mert "baleset történt". "Autó" fordult a sínre a villamos elé.

Mindenki ártatlan. Baleset volt. Senki nem tehetett semmit. Holott dehogyis, dehogyis és dehogynem.

És vajon mit tehetünk mi, emberek, akik beszélnek, a nyelv használói, újságírók, tudósítók? Kezdetnek elkezdhetnénk nevükön nevezni a dolgokat – ehhez a KME is összeállított egy terminológiai segédletet. Nem történt baleset (emlékszel? nincsenek véletlenek!). Az történt, hogy egy ittas gépjárművezető halálra gázolt egy gyalogló személyt. Nem baleset volt, hanem a figyelmetlen gépjárművezető anélkül hajtott a sínre, hogy meggyőződött volna róla, jön-e a villamos. Nem baleset történt, hanem a gyalog/kerékpárral közlekedő a kötelezően előírt láthatósági felszerelés nélkül, tetőtől talpig feketében kacsázott az éjszaka közepén az országúton, a gépjárművezető pedig nem megfelelően mérte fel a biztonságos sebességet és halálra gázolta az illetőt. Az sem igazán baleset, ha a város nem tartja karban a közlekedési infrastruktúráját és egy kerékpárral közlekedő ember egy kátyúba hajtva elesik és súlyos, halálos fejsérülést szenved.

Szörnyen hangzanak? Azok is.

Ha ezeket az eseteket megpróbáljuk a tömörség jegyében "balesetként" elkönyvelni, soha nem fogjuk tudni hatékonyan átadni az üzenetet: hogy tudniillik nagyon is van mit tennünk az ilyen tragédiák ellen. "Megelőzzük a megelőzést" – mondja Singer. Pedig minden tragédiát döntések sorozata előz meg. Például dönthetünk úgy, hogy nem ülünk ittasan a kormány mögé (legyen az autó- vagy kerékpárkormány). Hogy még egyszer körülnézünk, mielőtt a sínre hajtunk. Hogy felvesszük a láthatósági mellényt, hogy felpattintjuk a lámpát a kerékpárra (előre és hátra is, mert az a biztos). Hogy ha éjjel vezetünk, óvatosabban tesszük. Hogy rászánjuk a pénzt az infrastruktúránk kiépítésére és karbantartására, mert a pénz az csak pénz, az emberélet viszont emberélet.

A közlekedés egy végletekig szabályozott üzem. Pontosan meg van határozva, hogy ki, hol, hogyan és milyen állapotban vezethet járművet. A közúti jelzőtáblák meghatározzák, hogy hol mennyi a megengedett sebesség, kinek van elsőbbsége, jelzik a potenciális veszélyeket. A jelzőlámpák teljesen világosan meghatározzák, hogy mikor mehetünk és mikor kell megállnunk. Ha ezeknek a szabályoknak a megszegésére úgy hivatkozunk, mint "véletlen szerencsétlenségre", azzal a közúti szabályrendszer egészét tesszük kimondatlanul is illegitimmé.

Jótanács a továbbgondoláshoz: ne essünk át a ló túlfelére sem. Négy éve írtam ugyanide egy cikket arról, hogy bár a felelősség megállapítása jogi szempontból fontos és elkerülhetetlen, mi magunk próbáljuk meg kerülni az ujjal mutogatást. Akkor azt mondtam, hogy minden közúti tragédia után az ahhoz vezető körülmények ismeretében a legfontosabb kérdéseknek annak kell lenniük, hogy "mit kellene tenni?" és hogy "hogyan lehetne változtatni?". Ezt továbbra is tartom. Ám ha "véletlen szerencsétlenségekről", "balesetekről" beszélünk, ezekre a kérdésekre legfeljebb azt tudnánk válaszolni, hogy soha többet ne menjünk az utcára.

Ha azonban megtanuljuk a dolgokat nevükön nevezni és annak látni, amik, máris egy lépéssel közelebb kerülünk a kiváltó okokhoz – és a megelőzésükhöz is.